Negyedik rész

Egyedül voltam otthon és énekeltem. Mikor abbahagytam, Bill lépett be a szobámba.
-Úristen! Hogy megijesztettél!-ültem le az ágyra.
-Bocs. Amúgy szia.-Bill.
-A többiek?-Én.
-Még nem érkeztek meg.-Bill.
-Értem.-Én.
-Amúgy...tudtad, hogy jó hangod van?-Bill vonakodva.
-Nekem?-vontam fel a szemöldököm.
-Igen. Ki másnak?-a mellettem ülő.
-Mondjuk neked.
-Lehet, de neked is.
-Honnan veszed?
-Hallottalak énekelni. Melyik előadó számát énekelted?
-Miért?
-Mert nagyon tettszett.
-Már nem?
-Nem azért mondom. De tényleg nagyon jó volt. És ráadásul tök jól énekelted.
-Tényleg érdekel?
-Naná!
-Ezt a dalt és a szöveget hozzá én írtam.
-Na ne, tényleg?-lepődött meg.
-Igen. Itthon egyedül nem tudtam mit csinálni. Ezzel elvoltam egy ideig.
-Énekeld már el...mégegyszer.
-Ööööö....nem.
-De miért nem?
-Csak m...mert.
-Nem mered?
-Telibe! Vagyis valami hasonló, de igen ez is igaz.
-De előttem nem kell se félned se szégyelned.
-Nem is olyan jó.
-Mi?
-A dal amit írtam. Vagyis csak a szöveget írtam a dallam csak úgy jött. Nem írtam le.
-Te meghibbantál!
-Én miért?
-Amit én hallottam az tök jó volt és nemhiszem, hogy a szomszédot hallottam volna.
-Nem is azt, de...
-Léccci!!!!!!!!-könyörgött. Ekkor léptek be a szobámba a többiek is.
-A tesóm?-tereltem a témát, de Bill még mindig előttem térdepelt és könyörgött.
-Ő még ott maradt Karcsikánál. Azt mondta, hogy holnap reggel jön haza.-Anna.
-Bill. Miért térdepelsz Betti előtt?-Tom. Próbálta félreérteni a helyzetet.
-Tiltakozik!-panaszkodott.
-Tiltakozik?-itt megerősödött a gyanúja.
-Ne értsétek félre. Nem azért, csak mikor megjöttem hallottam énekelni. A dal nagyon jó, de ezt ő sem elhinni sem elénekelni nem akarja. Először azt hittem, hogy valamelyik híres előadó számát énekli, de állítása szerint ő találta ki a dallamot is és a szöveget is.-mesélte Bill, közben mindenki helyet foglalt.
-Énekeld már el! Én is kíváncsi vagyok.-Tom.
-Mi is!-mindenki.
Ezt addig csinálták, míg végül el nem énekeltem. A végét elérve Georg, Tom, Gustav már dúdolgatták. Anna és Eszti a refrént már velem együtt el tudták énekelni. Frida, meg mintha az egészet ismerné, bíztatva engem a lapon követve a szöveget, énekelt velem az elejétől a végéig.
-Hmmm.-vakargatták az állukat a fiúk. Egy lépést hátraléptem. Ezt észre is vették.
-Ez nagyon jó!-engették el az állukat.
-Hhhhhhhhh-nagy sóhaj. Megkönyebbültem.
-Gyere!-Tom, miközben húz kifele az ajtón.
-Hey! Miért? Állj már meg!-Én.
Itt megállt és elgondolkodott.
-Bill.-rohan vissza a szobába.
-Mond tesókám.
-Elkérhetem a telefonod?-Tom.
-Nincs nálam.-Bill.
-Valakinél van?
-Nincs. Itt nincs.
Én közben visszasétáltam az ajtó elé. A kérdezősködő most felém fordult.
-Van ebben a házban lehetőleg közel egy telefon?-Tom.
-Persze! Nem is egy.-jött felőlem a válasz.
-Megmutatod?
-Igen gyere.
Megmutattam neki, hogy hol van a telefon. Nem tudom kit hívott, de azt igen, hogy egy szót sem értettem. Németül beszélt. Természetesen a fiúk értették. Csak vigyorogtak.
-Ti meg min vigyirogtok?-Én.
-Tomon.-Gustav.
-Miért? Mit mond?-Én.
-El akarja hozatni a hangszereket. Ide.-Georg.
-Tőlem meg sem kérdi, hogy lehet e?-háborodtam fel.
-Úgy néz ki.-Bill.
-Tom! Rakd le a telefont! Hallod?!-Én.
Sikeresen lerakta.
-Mit akartál mondani?-Tom.
-Előbb szerintem meg kellene kérdezned engem, hogy idehozhatod e a hangszereket! Nem?
-De de bocs, csak annyira megtettszett a szám, hogy meg akarom tanulni. Elgitározni.
-Én meg eldobolni.-Gustav.
-És én is elgitározni.-Georg.
Szótlanul álltam egy ideig. Később meguntam magam és felmentem aludni. Hogy ma senki se tudjon zavarni rá fordítottam a kulcsot. Reggel arra keltem, hogy a hangszereket viszik be a nagyhálóba. Felöltöztem és azonnal lesiettem. Eredeti Tokio Hotel feliratú hangszerek az én házamban. Gondoltam magamban.
-Mennyi az idő, hogy már így csörömpöltök?-Én.
-Annyi, hogy már ideje lett volna kelned. Már majdnem mi mentünk fel felébreszteni téged.-Bill.
-Hú, még jó, hogy lejöttem.-Én.
-Az bizony!-lépett melléd Frida.
-Történt valami, amíg én fönt szunyáltam?-Én.
-Igen.
-Mesélj!
-Megkértem Tomot, hogy tanítson meg gitározni. Most úgy is itt van neki egy csomó.-Frida örvendezve.
-Egy csomó?!
-Igen. Miért baj?-fürkészte a tekintetem, de csak néztem, mint egy szobor.
-Hé! Ezt hagyd abba. Nem szeretem, mikor így nézel!-lengette előttem a kezét.
-Az összeset?-nyögtem ki.
-Igen.
-Nem elég neki egy?
-Hát..látod.
-Na mind1 azért megkérdem tőle, hogy a turnékra is minek visz ennyi gitárt.
Oda is mentem hozzá.
-Tom!-Én.
-Igen?-Tom.
-Már rég meg akartam kérdezni, hogy miért hordasz magaddal ennyi gitárt.
-Tartaléknak.
-Tartaléknak? Miért mi történhet velük?
-Ha netán elszakadna a húr, akkor ne keljen kicserélni és azzal elunni az időt, hanem rögtön kézhez tudok venni egy másikat.
-És amelyikkel gond van azt kidobod?
-Mi ez? Kihalgatás? Riport?-Tom.
-Nem, dehogy, csak érdekel.
-Nem dobom ki. Odaadom Georgnak, ha van ideje rá, vagy a barátunknak.
-Értem. Mentem.
-Hova?
-Hát hova! Segíteni kipakolni.
-De azt elintézik a szállítók.
-Azért ennyire ne helyezd magad kényelembe! Gyere segíts te is!
-Jó, jó feladom, Megyek.-adta meg magát.
Frida és Bill már kint voltak és cipelték befele a cuccokat. Nehezek voltak a kellékek mag ezek azok amiket még hozattak. Vagyis Tom hozatott. Készek lettünk. A nagy hálószoba, a nagynappali mellett úgy nézett ki, mint egy színpad amelyen kész a káosz. Szerencsére elfért minden ami kellett. Szó szerint befáradtunk a konciszobába. Én neveztem el így. Szal mostmár a nagyhálószobát felváltotta a konciszoba. Bill leült a kanapéra Annával, Esztivel és Fridával együtt. Én is leakartam, de Tom nem engedett.
-Most miért nem?-Én felháborodva.
-Azért, mert te fogsz énekelni.-Tom.
-És? Micsoda! Én? Azt várhatod!-Én.
-Várom is de azért még ma kezdd el.-Tom.
-Mem éneklem el.
-Tényleg. Előbb dúdold el hogy rá tudjunk hangolódni.
-De...-Én.
A kanapén ülők figyeltek és várták, hátha Tom tud hatni rám, de nem úgy nézett ki.
-Betti. Én Bill Kaulitz mondom neked, hogy jó hangod van és a dal amit kitaláltál nagyon jó. Ha nem a Tom miatt, legalább az én kedvemért é...dúdold el.
-De...én fars hangon éneklek.-menekültem...volna.
-Milyen farsangon. Tudtommal az most nincs és az februárban van.
-Nem farsang. Sz*r hangom van.
-Hidd már el, hogy ez nem így van!
-Jól van...ha te mondod...
Eldúdoltam. Tom, Georg és Gustav nagy nehezen, de el tudták játszani. Bill állandóan beleszólt, "Ezt ne így, nem halljátok? Így" és elénekelte velem.
-Frida. Állítsd már le Billt. Nekem ez most nem megy. Állandóan beleszól.-Tom.
-Bill, miért nem jó?-Frida, Tomot védve.
-Nem hallod? Betti magasabban énekli ennél a résznél, Tom pedig valahogy elég érdekesen játsza el és az egyáltalán nem illik ide.-Bill.
-A próbákon is ez szokott menni?-Frida.
-Mindenkinek vannak ötletei amit szívesen hallanának egy dalban. Így nekünk is, és ezt megosztva egymással egy kis vitával készül el a jó zene.-Tom.
-Ahogy mondod.-helyeselték(Georg, Gustav).
Begyakoroltuk a számot. Végre sikerült közös nevezőre jutni. Egy hétre rá, már úgy ment a szám, mintha évek óta csak ezt énekeltem volna. Éppen egy próba végére értünk, mikor Bill berohan egy újsággal a kezében és egy mindenki csak énáltalam nem díjazott ötlettel.
-Nézzétek!-rohan be.
-Mit?-fejeztem be az éneklést.
-Fel lehet lépni ebben a nemtom, hogy mi a neve helység. Nem túl nagy...miket beszélek, alig van benne hely, de ami a legjobb, még senki sem jelzett vissza, hogy menne fellépni.-lelkendezett. Már mindenki értette csak én nem, vagy nem akartam?
-És?-Én.
-Mi és? Felhívtam a helység igazgatóját és megkérdeztem felléphetünk e.
-Mikorra?-Frida. Értve a célzást és rám nézett.
-Holnaputánra..-Bill.
-Megyek veletek.-nekem még mindig nem esett le ezzel mit is akart mondani Bill.
-Még szép, hogy jössz!-Frida.
-Mi az, hogy még szép?-Én.
-Te is fel fogsz lépni.-Anna.
-Hogy?!-Én.
-Mi 5 számot fogunk előadni, ha így nektek is jó.-nézett Bill a banda többi tagjára.
-És azt akarjátok, hogy én is adjam elő a sajátomat...-Én.
-Igen. Ha neked is jó, mert nem akarom erőltetni.-Bill.
-Ne beszélj egyesszámban! Mi sem akarjuk erőltetni de örülnénk neki.-Eszti.
-Hát...nem is tudom.-Én és felmentem a szobámba gondolkodni.
Elég furcsa, hogy Billék csak úgy idejöttek a szülinapomra. Azóta itt laknak velünk. Mennyi, lány vágyik arra, hogy csak élőben láthassa Billt, Tomot, Georgot és Gustavot. Nekem még az is megadatik, hogy együt lakjak velük és most egy közös fellépés? Nem is tudom. Menjek? Szeretnék, de még sohasem léptem fel közönség előtt. Meghát a tokiohotellel? Ha ezt a fanok megtudják, hogy azon a kis helyen fel fognak lépni, azonnal zsúfolt lesz a helység. Én olyan tömeg előtt nem hiszem, hogy el tudom énekelni. Ezen gondolkodtam. Láttam ahogy az ajtó széle egyre beljebb megy a szobába. Bill lépett be rajta. Leült mellém meggyőzni.
-Bocs, hogy így bejöttem, csak...-kezdte.
-Senki sem tiltotta meg, hogy begyere.-Én.
-Haragszol?-ő szomorúan.
-Nem. Kellene?-Én.
-Nem. De akkor mi a baj?
-Váratlanul ért, ennyi.
-Biztos?
-Igen.-Én magam elé bámulva.
-És mit válaszolsz?-könnyebbült meg.
-Megyek. De nem szeretnék az első lenni.
-Akkor az utolsó leszel.
-Én is arra gondoltam. Amúgy ti mennyi számot is adtok elő?
-5.
-Mellyek lesznek azok?
-Tom kedvéért a redent...-folytatta volna de közbevágtam.
-Frida kedvéért mi?-mosolyogtam sunyin.
-Ez szerintem nem kérdéses.-mosolygott ő is.
-És a többi?
-Spring nicht, vergessene kinder, übers ende der welt, és egyet a korábbi albumról.
-Melyiket?
-A lass uns hier raus-t. Jó összeállítás?-Bill.
-Aha. Most, hogy így elgondolkodtam...még meg sem kérdeztem, hogy miért és hogyan jöttetek ide. A szülinapomra.
-Ez tényleg érdekes volt. Idejöttünk M.o.-ra nemtudom mennyi lehetett az idő, mikor kaptunk mind a négyen egy sms-t.
-Mi volt benne?
-Nem az a lényeg, hanem az, hogy a lakáscím ugyanaz volt mindannyiunknak.
-Vagyis ez a hely.
-Igen. Úgysem volt semmi dolgunk, így idejöttünk. Még meg sem találtuk a lakást, de nekem és a többieknek csörgött a telefonja. Aki hívott minket elmondta, hogy hova hogyan mikor merre menjünk, mert a házban buli van. Méghozzá szülinapi. És hogy mi lennénk az egyik ajándék. Mivel már úgyis itt voltunk a ház előtt meg sem fordult a fejemben, hogy vissza kéne fordulni.
-Sokszor kaptatok hívást és sms-t?
-Igen miért?
-Mert Frida és Anna nameg Eszti állandóan tömegmentes helyekre mászkáltak. Fridát egyszer követtem és látta hogy telefonál. Egy kicsit gyanús volt, de még nem foglalkoztam vele. Viszont, mikor a házat jártuk körbe a gyanúm megerősödött. És lám be is igazolódott.
Kínos csönd következett. Bill törte meg.
-És...mondd...van barátod?
-Attól függ mire gondolsz?-nem vettem komolyan.
-Nem a szimpla barátra. Van e komolyabb?
-Nincs.
-Hhhhhhhhh.-fellélegzett.
-Mi az?-Én.
-Semmi.-mondta és kiment az erkélyre. Sötét volt már.
-De van.-mentem utána.
-Mi lenne?
-Örülsz, hogy nincs ugye?
-Ha neked ez így nem jó akkor nem. Amúgy igen.
-Miért is?-Én.
-Ööö...már rég el akartam mondani, de ...nem mertem.
-Mit?
-Hogy...-ismételgette.
-Hogy?
-Ez idő alatt nagyon megkedveltelek.-nézett a szemembe.
-Én is kedvellek, de miért nem merted elmondani?
-Azthittem elutasítasz vagy valami ilyesmi.
-Nyugi én nem vagyok olyan. Nem szedem le a fejed ilyenekért. Ha valamit el akarsz mondani nekem nyugottan elmondhatod. Ha baj van segítek. Nem vagyok az a típus aki azt mondja menj és old meg magad!
Erre nem válaszolt semmit csak mosolygott.
-Most meg mi olyan vicces?
-Te.
-Úgy véled?
-Úgy.-nevetett.
Besétáltam a szobába. Megvártam még Bill is beér. Hogy ne vegye észre, megfogtam a párnám és hozzávágtam. Kitört a párnacsata. Ez lehallatszott. Mindenki feljött és hallgatózott.
-Bemegyünk?-Frida.
-Ne. Hadd legyenek most kettesben.-Tom jobb kedvre derülve.
-Hát te meg minek örülsz ennyire?-Frida.
-Hogy összejöttek...végre.
-Te tényleg erre vártál?
-Részben.
-Másrészt?
-Másrészt? Ööö.......ááá semmi.-intett és levonult a Billel közös szobájába.