6.rész
Bess Tibet(y) 2007.08.11. 13:35
Az Xtra gyors karrier 6.része
Hatodik rész
Ekkor megcsörrent a telefonom, ami jellegzetesen az íróasztalomon volt a szoba másik felében. -Ringringringring....-telefon. Már álltam volna fel... -Hozom.-Bill. -Bill. Azért ez már túlzás! Tudok járni, mi több nincs semmi bajom.-Én. Bill ezt meg sem hallva idehozta nekem a telefonom. -Tess.-Bill. -Kössz!-Én. -Most meg mi van?-Bill. -Hallo?-szóltam bele a telefonba. -Bill. Szerintem nem kéne ennyire túlzásba vinned. Tényleg nincs semmi baja. Meglátod holnap már azt se fogja mondani, hogy picit fáj, mint ahogy most tette, de te nem figyelsz rá.-Frida. -De én... -Semmi de. Inkább hallgasuk mit beszél.-Tom. -Hol vagy most? Aha értem. És Mikor jössz? Ma éjjel?! Ok, de ne ijedj meeg ha addig ezt a tömeget nem tudom kiküldeni a szobámból. Na ció.-tettem le. -Ki volt az?-Bill. -Tesóm.-Én. -Mit mondott?-Eszti. -Ma jön haza este. -Hol van?-Anna. -Találd ki! Nem lesz nehéz.-Én. -Karcsika?-Tom. -Telibe!-Én. -Aztaaaaa ehhez sok ész kellett.-Frida. -Miért? Ha egyszer van.-Tom. -Tudjuk, tudjuk.-Frida. -Nemhiszed?-Tom. -Ezt most tényleg kérded?-Frida. -Naná! -Nem hát! Ez így ment míg végül ki tudtam küldeni mindenkit. Lekapcsolták a villanyt. Megelégeltem az ágyban létet és a nagy sötétségben és síri csöndben(mivel már mindenki aludt) mászkáltam a szobában. Csengettek. Lerohantam és kinyitottam. Mindezt nagyon halkan. Biankát betessékeltem a szüleink szobájába, mivel az övébe Frida aludt. Én meg visszamentem a sajátomba. Lépteket hallottam. Közeledett és egyre csak közeledett. A szobám ajtajához ért. Bevágtam magam az ágyba, észre ne vegyék, hogy járkáltam, mert akkor ha Bill fülébe jut, húhúhúhúúúú inkább rá sem gondolok. Benyitottak. Félszemmel figyeltem a személyt. Igaz, nem látszódott, hogy ki az, de én attól még felismertem. Bill volt. Megnézte ágyban vagyok e. Kábé úgy fél órán keresztül még bent volt, aztán ő is ment aludni. A következő nap csak az este történt valami, amit soha sem fogok elfelejteni. -Nemsokára jövünk.-Frida. -Hova mentek?-Tom. -Bevásárolni.-Én. -Mehetünk?-Bill. -Ne akarjatok mindig velünk menni minden nap.-Frida. -Jólvanna!-Tom. -Akkor úgy bő két órán belül itthon leszünk.-Én. Az utcán csak egy-egy helyen égtek a lámpák. A legtöbb helyen sötét volt. Semmit sem lehetett látni. Mi is épp egy ilyen helyen jártunk. -Mikor érünk már ki erről a sötét helyről?-Frida. -Nemtudom. Gondoltam, hogy nem erre kell jönni-Én. -Én is, de nem nagyon ismerem a helyet. -Én sem, pedig itt lakom. Sétáltunk tovább. Aztán már csak azt vettük észre, hogy két alak lép elénk és teljes erejükből ütni kezdenek minket. Egy kórházban ébredtem fel. -Felébredt?-nővérke. -Igen.-Én. -A barátnője már fenn van. Tudna mondani egy telefonszámot, melyen keresztül rokont vagy barátot tudunk értesíteni, hogy itt vagy?-nővér. -Persze.-Én és lediktáltam Eszti számát. Otthon.... -Hol vannak már?-Bill. -Nyugi, biztos már hazafele tartanak.-Tom. -Nem...nem érzem, hogy baj van. Azt mondták, hogy két órán belül itt lesznek.-Bill. -Biztos taxit hívtak mert sötét van.-Anna. -Pont ez az sötét van.-idegeskedett tovább. -Ringringringringring....-telefon. Mindenki rá figyel. -Ki telefonja csörög?-Bill. -Az enyém.-Eszti. -Vedd már fel!-Bill. -Hallo?-Eszti. -Jó napot. Eszter?-nővér. -Igen. Kivel beszélek? -A ....... kórházból hívom. Két barátnője van bent. Nemrég hozták be őket. Betti és Frida, ha nem tévedek. -Kik?-Eszti ezzel lerakta. -Mi történt? Mondd már!-Bill aggodalmasan idegeskedve(értelmesXD). -Bettit és Fridát...-vette komolyra a hangját, de megcsuklott. -Mondd már! Mi van?-Bill. -Nemtudom mi miatt, de most ebben a kórházban vannak.-Eszter és átnyújtott Billnek egy cetlit. -Gyertek!-Bill. -Ok.-mindenki. A kórházban...... -Megtudná nekünk mondani, hogy azt a két lányt akit nemrég hoztak be hol találjuk? Melyik terembe?-Tom már kb olyan idegesen, mint Bill. -Persze. 48-as teremben vannak. Az intenzíven. -Hol?!-Bill. -Menjenek. Azt viszont ne felejtsék el, hogy egyszerre csak egy látogató mehet be hozzájuk. Az aggódó társaság ezt meg sem hallva rontott be a terembe. Én nem de Frida már magánál volt. Én is, csak most visszaaludtam. -Tom?-Frida. -Frida! Azthittem, hogy már nagyobb a baj.-Tom. -Így is eléggé. Legalábbis, ahogy azt nekem a nővér elmondta.-Anna, aki az előbbiekben a nővérrel beszélt. -Mi történt?-Georg. -Nem emlékszem.-Frida. -A legtöbb sebet a feje kapta, persze egy hét múlva talán még erre is emlékezni fog.-nővér. -Azt inkább ne!-Frida, ahogy magára néz.-Nem akarom tudni mi történt. Csupán csak fel akarok épülni. -Mi is csak ezt kívánjuk.-Gus. -Remélem ez így is lesz, de mi van Bettivel? Én még nem láttam ébren.-Frida. -Pedig volt. Csak visszaaludt. Pihen. Neked is ezt kéne tenned.-nővér aki végig az ajtóban állt. Kezdtem ébredezni. -Betti!-rohan mellém Bill.(Eddig Frida ágya és az enyém között váltogatta helyét). -Bill? Te itt? Jah hát persze...-Én. -Mi persze?! Mi történt? Remélem te már el tudod mondani.-Bill. -Mentünk a járdán. Betévedtünk valami sötét helyre ahonnan nem tudtuk a kivezető utat. Aztán elénk lépett két csávó és megvertek. Mindenem fáj.-nyögtem ki. -Felismernéd a tettest?-Georg. -Nemhiszem. Az arcuk el volt takarva, na meg persze fény sem volt a zseblámpájukon kívül. Két hét múlva teljesen meggyógyultunk, a sebeink meg úgy gyógyultak be, hogy annak maradandó nyoma nem volt. Mázlisták vagyonk. Már csak a sok rossz emlék maradt meg bennünk. Kiengedésünk utáni napon újra egyedül maradtam a házban. Most már kamerákkal felszerelve. A többiek megint olyas röp koncertre mentek. Az eső zuhogott. Az egyetlen amivel leköthettem magamat, az a dalírás volt. A két héttel ezelőtt történt dolgokat írtam le egy papírra. Pont mikor már sikeresen megtanultam a szöveget az akkor hozáírt dallammal, csöngetett valaki. Lerohantam kinyitni. Egy bőrigázott fiú állt előttem. -Gyere be. Még megfázol.-vezettem a kanapé felé. -Mi történt veled?-Én. -Messze lakom innen, nagyon messze és se kocsim, se buszjegyem, se semmim csak ez a kabát. Rámszakadt az eső, ahogy mentem haza.-elég érdekesen beszélt. Szerintem nem magyar, de majd kiderül. -Egyébként, hogy hívnak?-Én. -Dani. -Magyar vagy? -Félig. -Hogy, hogy félig? -Itt lakom m.o.-n de német vagyok. Kint éltem 10 éves koromig németbe aztán költöztünk ide. -Hány éves vagy?-Én. -17.-Dani. -Akkor már elég régóta lakhatsz itt magyarországon. -Tudom. Ez idő elég volt arra, hogy a tökéletes kiejtést és szavakat megközelítsem. -Tényleg jó a kiejtésed. Igaz még vannak néhol hibák, de egy nem is magyartól elég jó. Ugyanolyan jól beszélsz, mint akik nálunk laknak egy ideig. Ők is németek. Nemtom mikor kezték el tanulni a nyelvet, de nagyon jól beszélik.-Én. -Kik laknak itt?-Dani. -Én, a szüleim akik éppenséggel üzleti okok miatt elutaztak. És a tesóm. -És a vendégek, vagy akik itt mellékesen laknak. -Jah, azok! Ha maradsz...maradni is fogsz! Nem engedlek utadra ilyen ítéletidőben. Hamarosan megérkeznek és megtudod. -Nagyon ismerős vagy nekem, mintha már láttalak volna valahol. -Az biz könnyen megeshet. Így beszélgettünk, addig míg meg nem érkeztek a többiek. Bill lépett be először az ajtón és rögtön kiszúrta a csávót aki mellettem ült a kanapén. Kérdőn bámult engem. Leültek ők is. -Szia...sztok.-Frida. -Sziasztok.-Én és Dani. -Hy. Te ki vagy?-Bill. -Dani a nevem. -És mit keresel itt?-Tom. -Bocs ha zavarok el is mehetek. -Nem nemazért.-Tom. -Nagyon messze lakom innen és mikor sétáltam haza fele rámszakadt az eső. Egyedül...még meg sem kérdeztem a neved. -Betti. -Az a Betti? -Mire gondolsz? -Aki fellépett az étteremben. És ti pedig a tokio hotel tagjai. -Igen.-mindenki. -Ááááá! Adj egy autógrammot. Létszíííííííííí.-Dani nekem. -Jó. Hova?-Én majd előkapott egy papírt. Csodálom, hogy nem ázott meg a nagy viharban. -Tibet(y)? Nem is tudtam, hogy ez a művészneved, fedőneved. -De, de ez az. Ezért, ha valaki aláírást kér mindig megkérdem, hogy Tibet(y) vagy Betti. De ha megunom csak annyit kérdek, hogy T vagy B. A legtöbbször a B-t választják. Na de mindegy. -Tőletek is. Imádom a dalaitokat.-lelkendezett. Szerencsésen túl lettünk az aláírásokon. -Mond tovább.-Bill. -Mit is?-Dani. -Egyedül...? Ott tartottál. -Jah igen. Egyedül Betti engedett be. Nagyon hálás vagyok érte. -Nem kell. Én örülök, hogy nem szárad a lelkemen, hogy hagytam valakit bőrig ázni megfázni ítéletidőben.-Én. -Hol laksz?-Georg. -Nemtom pontosan megmondani de messze. -Azért törd a fejed.-Gus. -..............(utca, házszám, város). Itt lakom. -Hú. Az tényleg messze van. Az ország másik felében.-Anna. -Sziasztok!-jött meg Bianka is.-Ki ez a srác? -Dani vagyok. -OK. Fent leszek a szobámban jó Betti? -Ok menj csak. -Ő meg ki volt?-Dani. -A tesóm. Még úgy éjfélig elbeszélgettünk, aztán én is felmentem meg mindenki aludni. Dani lent aludt a kanapén. Nem engedtem haza, majd csak másnap. -Bejöhetek?-Bill. -Gyere.-Én. Leült mellém az ágyra. -Hogyan jött ide?-Bill. -Mármint ki?-Én. -Tudod te! -Nemtudom. -De az a srác asszem Dani. -Nem arra, mondtam, hogy nem tudom kiről beszélsz, hanem arra, hogy nem tudom hogyan jött ide. Annyit tudok róla, hogy 7 éve van magyarországon és 17 éves. -Miért addig hol élt?-Bill. -Kint németbe. -Akkor ő német? -Aha. -Mit csináltatok míg mi nem voltunk itthon? -Beszélgettünk. -Igen ezt ismerem. Biztos? -Bill! Nem mászott rám vagy ilyesmi! Miket gondolsz! Te nem vagy normális! -Holnap hazavisszük. -Rendben. Vigyétek. De ha lehet ne veszekedjetek. Kik is viszik haza?-Én. -Mi. -Mi? -Aha. Azaz mindenki. -Benne vagyok. Aztán elmehetnénk az élményfűrdőbe. -Ebben meg én vagyok benne. Hírtelen Tom rontott be az ajtón. -Áááá! A szívbajt hozod rám!-Én. -Bocs. Nem tudok aludni. -És Frida? Hozzá is bemehetsz.-Bill. -De ő alszik. Nincs szívem felkelteni. Csak ti vagytok fenn. -Meg te.-Én. -Miért jöttél?-Bill. -Egyrészt ezért. Másrész, mert....-itt megállt és leült a másik oldalamra. -Mert?-Én. -Kitaláltál már egy új dalt?-Tom. Ez Billt is érdekelte. -Igen. Szöveget és hozzá dallamot is. -Énekeldd el!-Tom. -Nem. -És miért nem?-Bill. -Legalább neked lehetne annyi eszed, hogy tudd mindeki alszik. -De mi nem.-Tom. -Nem éneklek ilyenkor.-mondtam és Tom kezébe nyomtam a dalszöveget. -Ez az új?-Bill. -Aham.-Én. -Miről szól?-Tom. -Olvasd el!-Én. Odaadtam neki egy zseblámpát, mert nem akartam, hogy a szobavillany égjen. Az túl világos. Elolvasták, aztán rám néztek. -Ez...ez...-Tom. -Sosem olvastam még olyan dalszöveget amelybe ilyen beleéléssel érzéssel le van írva, a rossz emlék.-Bill. -Ezt is megzenésítjük. Énekeldd el!-Tom. -De...most? Nem akarom elrontani a kedveteket. Ez egy eléggé szomorú dal.-Én. -Én már írtam két nagyon szomorút, de az meg sem közelíti a tiédet.-Bill. -Mellyek is azok?-Én. -A vergessene kinder, spring nicht. -Jah, jó állmos vagyok. -Észrevettük. De énekeld már el.-Tom. -Nincs mit szégyelned előttünk, főleg, hogy már egy számon túl vagyunk.-Bill. Mély levegőt vettem. Belekezdtem a dalba, melynek végén az ikreknek egy könnycsepp csordult le az arcán. -Én megmondtam.-Én. -De akkor is nagyon szomorú, egyben iszonyat jó!-Tom. -Gyere.-Bill. -Hova?-Én. -Le. -De miért? -Megpróbálom elgitározni. -Én meg megtanulom a szövegét. -Ilyenkor? Fölösleges volt a kérdés, mert amint kiléptem az ajtón mindenki ott állt.
|