Alig múlt el hajnal 2, mikor ez történt. Sötét volt. A hold már nem annyira világította be a szobát amelyben aludtam. Nem takartam be magam, mert így is melegem volt, nemhogy betakarva. Először nem tudtam elaludni, de végül csak elnyomott az álom. Olyan helyen találtam magam, mely a lila színnek többféle árnyalatát mutatta. Lefelé a lila szín addig erősödött, mígnem elérte a fekete színt. Körbenéztem. Nem láttam különösebb változást semerre sem. A következő pillantban egy szakadék féle előtt találtam magam. Ugyanezen a helyen. Belenéztem. Végtelen mélységet láttam. Semmit sem lehetett az aljából látni. Iszonyu nagy volt a sötétség. Olyannyira, hogy szabályosan beleszédültem. Azon kaptam észbe magam, hogy a tesómmal és a barátnőmmel egy trapézszerűségen állunk. Én és a tesóm a trapézféle szélén álltunk, Frida a barátnőm pedig középen. Két kezével a két rudat fogta, le ne essen. Végignéztem rajtunk. Rajtam egy olyan felső volt, melynek se pántja se semmije, épp csak a vállam tartotta. Halásznadrágszerű sztrecs farmer volt még rajtam meg valami fekete cipő. A hajam sötétbarna, mint mindig és teljesen egyenes, mint Avril Lavignenek. Egy-két tincs szőkére festve. A középen szerencsétlenül álló Frida egy egyszerü fekete pólóban és egy sima farmerban virított. Ezen még volt egy barna, térdig érő bőrdzseki. A cipője neki is fekete volt. A haja szőke, a fufru hátracsurizva és a kimaradt tincsek félrefésülve a homlokon. Az érintetlen haja egyenes volt. A másik oldalon pedig a tesóm. Mini farmerszoknyába, piros ujjatlan pánt nélküli felsővel és azon egy csípő fölé érő szintén farmer dzseki. Göndör, legalábbis nagy hullámokkal teli, annyira sötét haja volt, hogy azt lehetett mondani: fekete. Nemtudom miért, de neki is fekete cipője volt.
 Frida nem nézett ránk, csak néha, néha. Akkor is a rémült, félelemmel teli zöld szemével. Biankát is sokszor megnéztem megvan e még. Kék szeme megnyugtatóan nézett rám. Az én szemem mélybarna. Hosszan tartó néma csönd után, én szólaltam meg.
-Miért állunk itt?
-Fel tudsz menni?-nézett rám remegve Frida.
Végignéztem a két rúdon, mely azt a kis, rövid rudat tartotta, melyen álltunk.
-Nem. Nemtudok.-ráztam meg a fejem.
-Nalátod.
-De..., hogyan kerültünk ide?
-Azthittem, te tudod.-nyitotta nagyra szemeit. Bianka csak hallgatott.
-Úgy nézek ki?
-Tajájjjj.-ingott meg a középen álló.-Talán. Mindjárt ott lent kötök ki.-nézett rémülten a mélységbe.
-Most amúgy hol vagyunk?
-Még azt sem tudod? Mi lesz itt?!
Ebben a pillanatban, fékezést, ajtócsapódást és férfihangot hallottunk. Felnéztünk, de nem láttunk semmit és senkit, csak azt a jellegzetes lila színt. Habozás nélkül kiabálni kezdtünk.
-Segítség! Hallanak minket?-kiabáltam, remélve hallanak engem. Valamit makogott nemtudom milyen nyelven, nem ismertem fel.-Frida, te ismered ezt a nyelvet?
-Német. És most csönd, mert így nem tudom lefordítani...azt mondja, hogy beszéljünk hozzájuk, mert lehet, hogy van köztük olyan személy, aki tud ezen a nyelven.
-A miénken?-ezt már Bianka kérdezte.
-Ki másén?
-Ja jó. Majd én beszélek nekik. NEMTUDOM, HOGYAN KERÜLTÜNK IDE!-kiabáltam.-Tudnak segíteni?
-Ne magázzon! Tegezzen minket!-egy hang a sok közül.
-Mér? Maga mit gondol, most mit csinál?
-Bocs. Na szóval nyugottan tegezhetsz minket.
-Azthiszem nem lesz nehéz.
-Na, milyen nyelven beszélnek?-kérdezte a sapkás, rasztás fiú.
-Magyar.-állapította meg a barna, válig érő hajú fiú.
-Hogy mi is értsük...megtanítasz? Most azonnal!-a sötét szerte álló hajú.
-Hát...végülis...gyertek vonuljunk félre.
Egy perc elteltével visszajöttek. Most már mindegyik tudott magyarul. Rájöttem.
-Ez az álmok és képzeletek világa.-jelentettem ki.
-Hogyan?!-a mellettem álló két lány.
-Szerintetek, hogyan tanultak meg ilyen hamar magyarul a fentiek?
-Honnan tudod, hogy megtanulták?-a középen álló.
-Érzem és hallom.
-Maradjatok ott! Hozok egy kötelet, amin feljöhettek.-mondta, aki eddig meg sem szólalt. A bátyánk volt az. Felismerem.
-Hova mennénk?-mi hárman kórusban.
-Mondjuk oda le.
-Frida ne nézz le!-szóltam rá, mert láttam, hogy barátnőm lefele néz.-Ne nézz le! Ha elszédülsz nem foglak tudni tartani.
Kicsit el is szédült, de tudta magát tartani. Kapaszkodott ahogy csak bírt. Ekkor egy kötél szaladt le a hátam mögött a mélységbe.
-Ezen gyertek föl!-hallottam bátyám hangját.
-Miért mindig nekem kell elsőnek felmászni. Nem mehetnék csak egyszer középen, másodikként?-motyogtam halkan magamba úgy, hogy senki se hallotta csak én.
-Na mi lesz már, indulj!-szólt rám Frida.
-Jó, jó megyek már.
Megfogtam a kötelet, magam köré csavartam és felmásztam rajta. Mikor felértem, azthittem nyomban vissza is esek. Ledöbbenve kapaszkodtam, mígnem segítettek felmászni.
-Jöhet a következő.-integetett bátyám.
-Előbb le aztán fel. Úgy talán menni fog.-mászott a kötélhez Frida.
Ő is a dereka köré csavarta és úgy mászott fel. Ahogy én, úgy ő is meglepődött a fentiek miatt. Biankának az egész rúdon végig kellett mennie. Szerencsésen túl lett rajta. Fel is ért. Még köré volt csavarva a kötél s még magát tartotta, nem volt fenn teljesen. A fent várakozó csapattól, főleg a fiúktól annyira megijedt, hogy lazábban fogta a kötelet és csúszott vissza a rúdon és kötelen, de nem ért le. A hosszú barna hajú fiú még időben elkapta a kezét és felhúzta. Tesóm, ahelyett, hogy megköszönte volna csak bámult rájuk.
-Ezt nem hiszem el! Uramisten! Ez nem lehet igaz! Ti most csak hasonmások vagytok, vagy tényleg ti vagytok a....a....a TOKIOHOTEL!
-Mi az igaziak vagyunk. Mi vagyunk azok...személyesen.
Nem kellett sok és Bibi már magához tért, ahogy mi is. Ekkor Gustav csettintett és megváltozott a környezet. A budapesti Syma csarnokban voltunk. Csak mi 7-en. A srácok elfoglalták helyüket a színpadon, mi pedig a nézőtéren. A csarnok közepén álltunk, mikor a fiúk a színpadon készen létben voltak. Most Georg csettintett. Abban a pillanatban hatalmas tömeg lett, mi pedig elvesztünk benne. A srácok tekintetükkel minket kerestek, míg mi megpróbáltunk befurakodni az első sorba. Hosszas tolakodás után sikerült is. A színpadon állók megkönnyebbültek és elkezdtek játszani. Én, Frida és a tesóm integettünk nekik, énekeltük velük együtt a számokat, ahogy az egy koncerten lehetett.
Aztán az utolsó dal. A rajongók elvonultak. Újra csak mi 7-en voltunk ott. Ez a csettintgetés nagyon divatba jöhetett, mert most Tom csinálta. Megint megváltozott a környezet körülöttünk. Most a csarnok előtt álltunk a több ezres rajongó tömeggel együtt a kordonok mögött. Gondolom arra várhattunk, hogy mikor engednek be. Dehát most volt a konci! Nem értettem semmit, aztán egyszercsak a TH-s tagok a kordon másik oldalán jelentek meg. Mikor ott jártak(aláírást osztogattak) ahol én és a többiek álltak, Bill közelebbhajolt hozzám és azt súgta: Nem szeretnéd még befejezni az álmodozást?
-Nem is álmodozok.-tagadtam.
-Dehogynem! De segíthetek ebben.
-Hogyan?
-Várj először is ígérj meg valamit. Nem nagy dolog.
-Mond.
-Rajzold le Tomot.
-Kimondta, hogy nem fogom?
-Nem az, csak úgy álltál ehhez, hogy azt hittem nem fogod.
-Egyébként miért olyan fontos ez?
-Nemtudom, csak eszembe jutott. Na elég az álmodozásból! Hasadra süt a nap!-mondta, majd félreállt, csettintett egyett és ennek következtében a nap vakító fénye szúrt szemen.
Felébredtem.
-Tehát erről beszélt Bill. De miért álmodozásból? Na mindegy.-mondtam magam elé, miközben felültem az ágyon.
Elmentem lezuhanyozni, aztán mikor ezzel készen lettem, visszamentem a szobámba és ránéztem az órára. Ahhoz képest, hogy nem voltam álmos és későn, mégis elaludtam és nem is keveset. Egy szabadidő nadrág volt rajtam és egy egyszerű póló. Bianka hangját hallottam lentről.
-Betti! Gyere le!
-Ez csúcs! Meg sem kérdezik, ébren vagyok e. És ha még aludnék?! Barátok!-dünnyögtem magamban. Végül úgy döntöttem, nem váratom őket és lementem.
-Na végre! Azt hittük, már elnyelt az ágy.-látot meg Bianka.
-Nagyon vicces! Úgy egy negyed órája lehetek ébren. Szerencsétek, hogy felébredtem mielőtt szóltatok volna.
-Miért akkor mi lenne?-nevetgélt tesóm.
-Szeretnéd tudni?
-Szerinted miért kérdeztem?
-Akkor nagyon dühös lennék. Fáj a lábad, vagy fáradt vagy?
-Miért fájna?
-Mert nem jöttél fel megnézni ébren vagyok e. Piszok mázlisták vagytok!-osztottam ki őket.
-Jól van na! Nem kéne ennyire felkapni a vizet!-csillapított bátyuskám.
-Higgadt vagyok.
-Mit álmodtál?-hallottam Billt.
-Honnan tudod, hogy álmodtam?
-Mi is benne voltunk, igaz?-dörzsölgette a kezét Tom.
-Igen álmodtam, de mit érdekel az titeket, mit?-ültem le a kanapéra Bill mellé.
-Semmi. Mi a program mára?-váltott témát Georg.
-Azthittem már tudjátok.-lepődött meg Bianka.
-Úgy értem a próbán kívül.
-Majd valakinek kipattan egy ötlet az agyából, nem?
-De.
Elmentünk próbálni. A srácok minden számot elgyakoroltak és belekezdtek egy új írásába, melynek következtében nagy vita lett. Ez mindig így szokott menni? Nemtudom. Talán.
-Fiúk, fiúk elég!-állítottam le őket.-Lehetne így is. Rimmel is illik is és dallamos is.-adtam ötletet.
Nekem nem nagyon tetszett a saját ötletem. Arra számítottam, hogy azt mondják ez így nem annyira jó, meg nem passzol, de nem így lett.
-Betti te egy zseni vagy!-szólalt meg végül bátyus.
-Ugyan már...ez csak egy kis ötlet.
-De még milyen kis ötlet! Szerintem ez így jó lesz.
-Szerintem is.-Georg.
-Nincs ellenvetésem.-Tom.
-Jobbat én sem tudtam volna kitalálni.-Bill.
De jó...csak a vitát akartam lezárni, de mi lett a vége? Már megint dícsérnek. Jó, jól esik, de ha nekem nem tetszik az ötletem akkor úgy érzem, mintha megszánásból mondanák. Csak álltam ott és néztem a papírt, melyre a szöveg volt írva.
-Látod Betti...a hírtelen jött ötletek a legjobbak.-veregette meg a vállam Bianka.
-Ezek szerint...-fújtam ki magam.
-Na ne csináld már! Nagyon alábecsülöd magad. Ez igenis nagyon jó ötlet a szöveghez.-mondta Bill, miközben az egész társaság engem bámult.
-Nem kéne már menni?-néztem félre zavartan.
-De, de előbb már ezt a versszakot befejezzük.-Tom.
-Ezt a dalszöveget közösen írjuk. Eddig úgy volt, hogy négyen, de már 5-en.-Georg.
-Mellesleg neked nagyon jó ötleteid vannak. Ne mond, hogy nem, mert igenis van. A húgod is mesélte és most be is bizonyítottad.-Bill.
-De....
-Semmi de! Segítesz?
-Szívesen, de nem garantálom a sikert.
-Azt nem kell garantálni, mert tudom, hogy lesz.-ezen kelletlenül, de elnevettem magam.
Eleinte azt hittem, tényleg rosszul sül el a dolog, ahogy azt magamban mindig megjósolom. Ez azonban nem így lett. Volt mikor egy-két ötletemen elgondolkodtak, megvitatták, de a legtöbbre azonnal rávágták, hogy erre gondoltak. Ennek mindig nagyon megörültem, de az ellenkezőjét mutattam, állandóan tagadtam. Végül kész lett azaz egy versszak. Nem is tudtam, hogy egy negyed órába telik egy versszak megírása. Mostmár tudom. Bill összehajtotta a papírt, melyen a dalszöveg volt és berakta a zsebébe. Azt hittem itthagyja. Nagyot tévedtem. Hazafele, Bianka mgeint szétbeszélte a száját. Akik hallgatták, mégpedig mindenki hallgatta, nem nagyon tudtak lépést tartani vele.
Már beértünk a házba. Én és Bianka felmentünk a szobámba. A fiúk lent maradtak.
-Látod, mondtam, hogy nem lesz bajod abból, ha használod a tehetséged.-játszotta az okosat tesóm.
-Pfh mihez van nekem tehetségem...
-Sokmindenhez. Ezt te is nagyon jól tudod, csak félsz, hogy elszúrod és ezért nem vallod be magadnak. Elbíznád magad, aztán meg ha nem úgy sikerül, ahogy elképzelted, újra nem bízol magadban. Ennyi lenne, de azért ne legyél ilyen. Legalább az én kedvemért ne.-nézett rám könyörgő szemekkel.
-Megpróbálom.-adtam meg magam.
Ekkor kopogást hallottunk az ajtón. Bill volt az.
-Zavarok?-kérdezte, mivel látta, hogy beszélgetünk. Nem tudhatta miről.
-Nem. Gyere csak.-mondta Bianka. Úgy nézett rám, mintha azt mondaná: Na most lesz kivel megbeszélned a dolgokat!
Némán ültem, ahol szoktam (jellegzetesen az ágyamon). Számítottam rá, de bíztam benne, hogy nem így lesz, de Bill mégis mellém ült. Nem zavart, csak kissé zavarban voltam. Igaz, hogy már egy egész éjszakát végig beszéltem vele, mégis még mindig ha mellém ül vagy hozzám szól, zavarba jövök.
-Beszélhetünk?-intézte hozzám kérdéseit.
-Persze.-nagyot néztem. Ne ijesztgessen!
-Nekem mennem kell. Beszélgessetek csak.-vágtatott ki a szobából tesóm. Én valami:Te kis...! Tekintettelkísértem ki.
-Miről?-szólaltam meg végül. Látszott Billen, hogy őt is meglepte, amilyen gyorsan kivágtatott tesóm a szobából.
Átnyújtott egy papírt.
-Ez mi?-kérdeztem.
-A dalszöveg. Olvasd el és mondd el milyen.
-Mióta kér egy híresség véleményt tőlem?-csóváltam a fejem.
-Mától. Légyszí!-könyörgött.
Magamban végigolvastam.
-Tehát befejeztétek.-néztem fel rá.
-Be. Na milyen? Nyugodtan mondd el, ha valami nem jó benne. Kijavítjuk.
-Szerintem....-néztem jobban a szöveget.-Ez itt nem nagyon jó. Hogy jön ide?-mutattam a refrénbe.-Miről akar szólni a dal?
-Ne becsüld alá magad, ugyanakkor ne is becsüld túl.
-Akkor ez ide tényleg nem jó.
-Szerinted mi kéne oda?
-Tapasztalat.
-Mi?
-Tapasztalat. Akkor beleélnéd magad és tuti sikerülne.
-Van tapasztalatom, de még kevés.
-Ezt, hogy érted?
-Ismerek valakit, aki régen túlbecsülte magát, mostmeg alábecsüli. Annyi a probléma, hogy még nem nagyon ismerem. Kijavítod? Mi kéne oda?
-De ha állandóan az én ötleteimmel javítjátok ki a hibáitokat, nem is kéne hozzákezdenetek semmihez sem.
-Igaz, de neked olyan jó ötleteid vannak, hogy muszály megkérdeznem. És ha nem jó akkor kijavítod, vagy legalábbis segítesz benne. Sajna fogyok ki az ötletekből.
-Hogy te? Jobb ötleteid vannak, mint nekem! Ezt nem akarom mégegyszer hallani!
-Nem fogod.-nyugtatott meg.
Ezt követően lement a többiekhez. Bianka vissza bejött hozzám és kifaggatott a beszélgetésről. Közben lent is ugyanúgy beszélgettek.
-Na, mi volt?-rohamozta le Billt testvére.
-Bíztatni azt jól tud...mást, bezzeg magát....!-csóválta a fejét.
-Most ki van fent nála?
-Bianka.
-Nemtudod, mikor jön ki onnan?
-Kérdezd meg!
Tom fel is jött, mire Bianka ismét kivágtatott a szobámból.
-Van néhány perced?-látszott rajta, hogy nem akar zavarni.
-Egy egész nyár.-válaszoltam.
-Mennyi időbe telik lerajzolni egy arcot?-ezen igen meglepődtem.
-Ha nagyon pontos akarok lenni, több óra, talán néhány nap, ha halasztgatom. Ha meg csak vázlatképpen akkor egy óra kb.
-Lenne egy kérésem.
-Itt mindenki ilyen?
-Milyen?
-Lenne egy kérésem, kérdésem, kérdezhetek valamit, beszélhetnénk?....Kérlek titeket, mi vagyok én? Idegen?
-Bocs.
-Mit kérsz?
-Nem kérek, vagyis nem úgy... letudnál most rajzolni?
-Most?
-Ja...ha lehet.
-Biztos?
-Úgy néz ki, hogy csak ma érek rá.
-Miért?
-Holnap interjút kell adni, azután elutazunk Angliába koncertet adni. Erről, ha akarod, majd Bill részletes beszámolót tart.
-Angliába? Na ne! Akkor Gus is megy és mi itt maradunk! Szuper! A szüleimnek ennél jobb ötlete nem lehetett!-keltem ki magamból.
-Nyugodj le. Kitalálunk valamit. Szeretnék dicsekedni a grafit arcommal.-húzta ki magát és az arcát kezdte mutogatni és simogatni. Erre elfelejtettem mindent és nevetni kezdtem.
-Mi ezen olyan vicces?-játszot a hangjával és folyamatosan torzította az arcát. Ezt nem kellett volna, mert mégannyira elkezdtem nevetni, már olyannyira, hogy könnyeztem is. Ez gondolom lehallatszott, mert Billel az élen mindenki bejött a szobámba. Látták, hogy én már az ágyon elterülve a hasamat fogva, könnyesen nevetek.
-Mit csinálsz Tom?-piszkálta az ujjával az íróasztal előtt lévő széken ülő vállát. Erre az megfordult és ugyanazt a pofát vágva mondta:
-Virítok.
Bill értette mire céloz. Nem virít, hanem vidít. Nem voltam én szomorú, csak egy kicsit váratlanul ért, hogy elutaznak.
-Elmehetnél bohócnak.-nevetett Bianka is.
-Úgy gondolod?-hülyült tovább, hozzá a megfelelő pofát vágva Tom.
-E...ehgye...egyehtéhrtek.-nevettem még mindig, aztán megtöröltem a szemem és felültem az ágyon.-Melyik arcát, képét, pofáját, szeretné, hogy lerajzoljam, megörökítsem?-próbáltam komoly lenni, de valahogy nem ment és már a közepén elnevettem magam.
-Nem is tudom...kérem a közönség segítségét.-fordult meg.
-No nézzük....ez egész jó.-nevette el magát Bill.
Tomot beültettem a fotelba, én pedig elővettem egy lapot és az íróasztal elé ültem. A többiek ahol tudtak, főleg az ágyra ültek le. Csodálom, hogy nem unták meg nézni azt, hogy rajzolok. Tom és Bill közben szórakoztattak, vicceket meséltek. Nem nagyon akartam nevetni, mert azzal elronthatom a rajzot, de nem így lett, még jobban is ment. Észre se vettem, hogy elment az idő és már készen is lettem a rajzal.
-Tess Tom.-nyújtottam át neki.
-Ez szuper!
-Úgy véled?
-Most a viccet félretéve, tényleg jó.
-Ok, kössz.
-Mostmár nyugodtan megyek el Angliába.
-Kérem a részletes beszámolót.-fordultam Bill felé.
-Mit mondtál neki Tom?
-Azt, hogy te majd mindent elmsélsz neki erről.
-Jó legyen.-már megint magunkra hagytak!....Micsoda népség!
-Kezdheted.
-Mit mondott neked Tom?
-Azt, hogy holnapután mentek Angliába és minket itthagytok. Mégis mit csináljak itt egyedül?....A tesómmal...
-Angliába a Room 483 vagy Scream (ahogy tetszik) albumot megyünk előadni.
-London?
-Oda.
-Mennyi időre?
-Egyik nap megyünk, másik nap jövünk. Vagyis két teljes napig nem fogsz látni minket.
-Ok...így már értem.
-Kifogod bírni?
-Milyen kérdés ez?! Persze, hogy kibírom!
-Akkor megnyugodtam.
-Miért?
-Azthittem kivered a balhét, amiért 2 napig ebbe a házba leszel zárva a tesóddal.
-Olyannak ismersz? Bezárva?
-Még nemtudom mit higgyek. Nem kell szó szerint venni.
-Most én nyugodtam meg.
-Te se voltál valami nyugodt.-nevetett.
-Persze! Mert megfertőztél.
-Fertőző vagyok? Ragájos?
-Azthiszem.-nevettem én is.
A beszélgetés befejeztével lementünk és ott folytattuk a beszélgetést, immáron a többiekkel. Egészen addig beszélgettünk, néha a vacsiból is bekaptunk egy darabot, mígnem besötétedett, és kénytelenek voltunk magunkat másnapra eltenni.